Az úr 1347-ik esztendejében megjelent a fekete halál európában.

Európába 1347 októberében érkezett meg a kór, amikor a szicíliai Messinában kikötött 12 genovai kereskedőhajó, amelynek utasai a Fekete-tenger partján fekvő Kaffa, a mai Feodoszija kereskedővárosából menekültek el az ostromló Arany Horda elől. A kortárs Gabriele de' Mussis^[16] leírása szerint a pestis a mongolok között tört ki, akik a védők megtörésére katapultokkal a falak mögé lőtték a fertőzött holttesteket.^[9][8] A genovai hajókon mindenki halott vagy beteg volt, és hiába próbálták karanténba zárni őket, a kór gyorsan elterjedt, és hat hónapon belül a lakosság fele meghalt a szigeten.

„Amikor az emberek (a szicíliaiak) felismerték, hogy milyen halálos kór érkezett hozzájuk, gyorsan kizavarták az itáliaiakat városaikból. De a betegség maradt, és hamarosan halottak voltak mindenhol. Az apák elhagyták beteg gyerekeiket. Az ügyvédek megtagadták, hogy a haldoklókat felkeressék és végakaratukat rögzítsék. A szerzetesek és apácák gondozás nélkül hagyták a betegeket, és az apátságok és imaházak is hamar kiürültek, ahogy lecsapott rájuk a betegség. A holttesteket az üres házakban hagyták, és senki nem temette el őket keresztény módra” – írta egy szicíliai kortárs.^[18]

1348 elején további hajók érkeztek az ostromlott kereskedővárosból Genovába és Velencébe.^[15] A ragály észak felé terjedt: Pisában 1348 januárjában jelent meg. Giovanni Boccaccio szemtanúja volt Firenzében, ahogy a ragály elérte a várost márciusban. Dekameron című könyvében úgy becsülte, hogy százezren haltak meg Firenzében a következő júliusig.^[16]

1348 januárjában kikötött egy itáliai kikötőkből kiutasított hajó Marseille-ben, és a fekete halál Franciaországban is pusztítani kezdett.^[15] A kikötőváros lakosságának 50–60 százaléka meghalt.^[16] 1348 júniusára a pestis elérte Párizst, Bordeaux-t és Lyont. A kor híres sebésze, Guy de Chauliac azt javasolta VI. Kelemen pápának, hogy meneküljön Avignonból, de az egyházfő a városban maradt. A pápa megkapta a betegséget, de hat hét után felépült belőle.^[8][19]

A fertőzés Észak-Itáliából átterjedt Németországra. A kereskedelembe kevésbé bekötött, elszigetelt helyek, például Lengyelország és a baszk régió, elkerülték a nagy pusztítást.^[15] 1349-ben XI. Alfonz kasztíliai király csapatai megostromolták Gibraltárt, és a fekete halál mindkét oldalon sok áldozatot szedett. Alfonz visszautasította, hogy elhagyja csapatait, és meghalt. Ő volt az egyetlen uralkodó, aki pestisben pusztult el Európában.^[16]

A brit szigeteket Melcombe-nál érte el a ragály egy hajó révén, amely Gascogne-ból érkezett. 1348 őszén Londonban is kitört a járvány, majd elterjedt Kelet-Angliában. 1349 tavaszán Walesben, késő nyarán északon gyilkolt, júliusban pedig elérte Írországot. A skótok, kihasználva az angolokat pusztító ragályt, megrohanták Durhamet. 1350-ben Skóciát is elérte a betegség. A brit szigeteken a lakosság 30–40 százaléka meghalt, de egyes falvak 80–90 százalékos veszteséget könyvelhettek el. Kilkennyben mindenki meghalt. A pestis 1361–64-ben, 1368-ban, 1371-ben, 1373–75-ben, 1390-ben és 1405-ben ismét pusztított. 1370-re a brit lakosság fele meghalt a járványok sorozatában.^[7]

1349-ben a ragály elérte Norvégiát is egy angol gyapjút szállító hajó fedélzetén. A bárka legénysége meghalt, mire elérték Norvégiát, és a céltalanul lebegő hajóhoz kievező helyiek örömmel konstatálták, hogy a rakomány érintetlen. 1350 és 1352 között a ragály Dániában, Németországban, majd Oroszországban pusztított, és végül keletre terjedve visszatért Ázsiába, és eltűnt.

Telente úgy tűnt, hogy a betegség visszavonul, de tavasszal, a bolhák megélénkülésével, újra terjedni kezdett. Öt év alatt 25 millió ember, Európa lakosságának egyharmada halt meg.1352-es visszaszorulása után számos járvány söpört végig Európán 1369-ben, 1374–75-ben, 1379-ben, 1390-ben, 1407-ben, egészen 1722-ig, de olyan pusztulást, mint az első hullám, nem okozott. Ennek egyik oka a higiéniás szokások változása volt: az emberek gyakrabban fürödtek, és a nagyobb tisztaság miatt romlottak a bolhák és a patkányok általános életkörülményei

Európa 75 millióra becsült lélekszáma 40-50 millióra csökkenhetett.Ezt – az éhínséggel és a százéves háborúval megnövelt – hatalmas veszteséget csak 150 év alatt heverte ki a kontinens. A városok elnéptelenedtek, ami akadályozta a termelés és a gazdaság helyreállását; Párizs lélekszáma például a felére csökkentA pestisjárványok európai legfejlettebb vidékeit, a városokat és a kereskedelmi központokat pusztították ( Bizáncot, Itáliát, Az ibériai félszigetet, Franciaországot, Angliát, Németalföldet, Rajna vidéket és Németországot pusztitotta.)

Klímaváltozás, a kis jégkorszak kezdetei

A problémákat fokozta a kis jégkorszak, amelynek következtében lehűlt a levegő, és a korábbi meleg, száraz klímát felváltotta a hideg, nedves idő. Az átlagos egy Celsius-fokos csökkenés jelentős károkat okozott a mezőgazdaságnak, Skandináviában fel kellett hagyni a gabonatermesztéssel, Angliában pedig a szőlőműveléssel. A sok eső miatt gyakoriak lettek az áradások. 1315-től az időjárás annyira csapadékos lett, hogy a gabona gyakran lábon elrohadt. A magas páratartalom és a hűvös időben lelassult párolgás miatt visszaesett a sólepárlás termelékenysége. A kevesebb, és emiatt drágább só következményeként nehezebb lett a húsok tartósítása, és ez is növelte az éhínséget. 1316-ban és 1317-ben a parasztok arra kényszerültek, hogy megegyék a vetőmagvakat is. Az emberek a nagy éhezésben ráfanyalodtak a macskákra, kutyákra és patkányokra, és egy korabeli feljegyzések szerint olykor a gyerekeiket, a kivégzett bűnözőket is megették. Az 1315–1317-es éhínség a kezdete volt az európai népesség csökkenésének, amelynek következményei csak mintegy százötven év múlva tűntek el.A zsúfolt városokban elképesztő állapotok uralkodtak, amelyek lehetővé tették a járványok gyors terjedését. Az utcákon patakokban folyt a mocsok, az emberek egyszerűen kiöntötték éjjeliedényük tartalmát az ablakon. Az emberi és állati ürülék sokszor addig gyűlt az utcákon, amíg az eső el nem mosta.^] A polgárok sok helyen együtt laktak állataikkal, amelyek gyakran az utcákon kóborolva kutattak ehető maradékok után. Az ivóvizet rossz kutakból, az iparosok által szennyezett folyókból nyerték. Amikor III. Eduárd angol király a londoni közállapotokat nehezményezte 1349-ben, a városi hatóság közölte, nem tudja tisztán tartani a közterületeket, mert a pestis valamennyi utcaseprőt elragadta.

. Az 1340-es években már jelentős területek maradtak parlagon Nyugat- és Észak-Európában, egyrészt az éhínség okozta népességcsökkenés, másrészt a termőföld kimerülése és az igavonó állatok pusztulása okán.

1313 és 1317 közötti években már annyira hűvös volt a vegetációs időszak Nyugat- és Közép-Európában, hogy a gabona nagy területeken nem érett be nyárvégére sem, ám az őszi esőzések előtt mindenképpen le kellett aratni a termést.  Az éretlen magvak megpenészedtek, ám mivel nem volt más táplálékforrás, a parasztok megették a penészes magvakból készült kenyeret és kását is, ami súlyos emésztőrendszeri megbetegedéseket okozott. A lázzal és hidegrázással kísért fertőzést a kortársak „Szent Antal tüzének” nevezték, amely az esetek többségében halállal végződött.

Miután több éven keresztül nem értek be a gabonafélék , Svédországban,Norvégiában,Izlandon teljesen felhagytak a gabonatermesztéssel. A norvég partok elől a heringek is elvándoroltak.

 A csapadékos időjárás, súlyos vihardagályokkal párosult amely főleg németalföldi területet, illetve az Elba és a Weser torkolatvékét éritette.A XIII:sz-i vihardagályokban 2-300 000 ember veszett oda, 1362-ben a II.Marcel dagály alakította ki az Ems folyó torkolatában a Dollart-öblöt 1362-ben, amikor százezernyi ember halt meg. Hasonló áradások pusztitottak Észak-Németországban Hamburg és Bréma környékén.

 Magyarországot és Lengyelországot ezek a katasztrófák csak kis mértékben érintették.

 Lajos, Magyarország és Lengyelország királya kényelmesen hátradőlt trónusán és csak ennyit mondott : Immár nem maradt más számottevő hatalom rajtunk kívül.